Hatalmi karizma a futball világában

img_4701.JPG 

 Az edzők sorsáról szól(t) főként mostanában a futball világa. Mourinho távozása a Chelsea– től, Zidane kinevezése a Realnál… És persze ne felejtsük el Dárdai Pál elismerését itthon és Németországban. Elsősorban a “Mourinho – jelenséget” és annak hazai visszfényét a “dárdaiságot” próbáljuk megközelíteni – kicsit másképp. Felütésként említsük meg Ottmar Hitzfeld véleményét, miszerint Zidane világklasszis labdarúgó volt, de hiányzik még az edzői tapasztalata egy Real Madrid szintű csapathoz…

Mourinhonak nincs komoly játékosmúltja, Dárdai Pál jó és elismert labdarúgó volt a posztján, viszont az edzői “ranglétra” végigjárása nélkül került a szövetségi kapitányi és/ezáltal a Hertha kispadjára. Akkor hol a közös nevező és a helyes ítéletalkotás esélye. Érdemes-e edzői sorsokról beszélni vagy helyesebb az irányított cselekedetek következményeit megvizsgálni.

Az utóbbira fókuszálunk, hogyan pozicionálja magát José Mourinho és Dárdai Pál.
Sok az információ, a kulisszáktól viszont távol vagyunk, valljuk meg így több mint nehéz a képalkotás. A képkockák kompozícióért kiáltanak, a kompozíciós technikát a megértő szociológia klasszikusától Max Webertől kölcsönözzük.

Őt nem lehet elfogultsággal illetni, csak a sorok íróját aki felteszi a kérdést: fennakadhat- e a “mourinho és a dárdai -jelenség” a max weber -i fogalmi hálón? Esetükben milyen mértékben fedezhetők fel a weber-i karizmatikus hatalomgyakorlás stílusjegyei?

 Max Weber a történeti – és korvizsgálata során az uralmi formák három alaptípusát nyerte ki: a tradicionálispatriarchálisat, a bürokratikusracionálisat és a karizmatikusat. A szociológiai gondolkodásában ezek elvonatkoztatása, egymáshoz való viszonya és keveredése az uralom természetének megértését segítik.

Mi is a kiindulópont, az uralom a max weberi értelmezésben? ” […] az “uralkodó” személynek vagy személyeknek a kinyilvánított akarata ( “parancsa” ) befolyásolni kívánja, és ténylegesen befolyásolja is mások ( az “uralomnak alávetett ” személy vagy személyek) cselekvését, aminek eredményeképpen ez a cselekvés – társadalmilag releváns számú esetben- úgy megy végbe, mintha az uralomnak alávetettek a parancs tartalmát önmagáért tették volna cselekvésük maximájává (“engedelmesség”). 

A “mintha … önmagáért tették volna” a nyelvhasználatában talán az “igazodás” fogalmában él tovább a legteljesebben. A belső íránytűnk mintegy kölcsönösen igazódik valamelyin típusú formához, ezen “igazodásokból” mutatta ki Max Weber az uralmi helyzetek főbb típusait.

img_4696.JPG

Ez alapján a tradicionális és a bürokratikus uralmi forma a mindennapi szükségletek fenntartásának koordinálásához kötődik, így bennük közös tulajdonság az “állandóság” .

A tradicionálisban a felülírhatatlan szokás, míg a bürokratikusban a szabályok és azok müködőképessége a domináns hatalmi tényező. Ezekkel ellentétesen a karizmatikus hatalmi forma a mindennapi szükségleteken túlmenő igények kielégítését szolgálja és a mindennapivá válás okozza számára a legnagyobb kihívást

A futballban ez a viszonyrendszer a maga vonalaiban fellelhető, hiszen ott van a tradicionális, a pálya közvetlen vonzáskörzete ahol a futball tudás (technika) mindennapi – “örök” áthagyományozása és átadása történik, ott van a bürokratikus – racionális uralmi forma a szabályváltozások, a versenyrendszerek, a klub és gazdasági modellek képében. 

 A “karizmatikus pozícióban” mintegy a keresztmetszetben pedig ott van maga a klasszis játékos, edző, akiben, akinek a képességeiben a játékosoknak, közönségnek, az alkalmazó tulajdonosnak is bíznia kell.img_4687.JPG A karizmatikus hatalomgyakorlás jellegét a következőkben fogja meg Max Weber: ” pszichikai, fizikai, gazdasági, etikai, vallási vagy politikai szükség esetén” a vezetőkiválasztás “a nem mindenki számára elérhetőnek GONDOLT testi és szellemi adottságok birtokában lévő személyek” – re esik. Ugyanakkor “nincs forma vagy rendezett eljárás” az “alkalmazására vagy leváltására“. Majd így folytatja: “A karizma birtokosa nekilát a rá mért feladatnak, engedelmességet követel, és küldetéséből adódóan, azt is megköveteli, hogy kövessék. Az dönti el a SIKERÉT, hogy követőkre talál – e.

Ha nem ismerik el a küldetését azok, akiket a küldetés címzettjének érez, akkor semmivé foszlik a küldetésre formált igény, és nem tarthat igényt engedelmességre és követőkre sem. Ha viszont elismerik az igényét, akkor ő az uruk mindaddig, amíg meg tudja őrizni ezt az elismerést azzal, hogy küldetése “beigazolódik”. De azt a “jogát”, hogy ő az uruk, ekkor sem a többiek akaratából vezeti le – mintha megválasztották volna- , hanem pont fordítva: a karizmatikus képességekkel rendelkező személyt KÖTELESEK elismerni azok, akik a küldetés címzettjei.  

 A karizmát ily módon a siker és a sikerek sorozatos felmutatása élteti és az abból származtatott kötelességszerű “igazodás” által próbál mindennapi hatalomgyakorlássá válni. 

Születése a kudarc és a sikertelenség megtöréséből eredeztethető, többnyire válsághelyzet, zavaros időszak előlegezi meg és hívja életre.

Emlékezzünk Mourinho 2004-es Chelsea – hez történő érkezésére, az Abramovics – éra kezdete és elfogadásának nehézségei, sok pénz, az egyik legerősebb játékosanyag viszont nincsenek sikerek és trófeák. De jön Mourinho a portói sikerekkel megtámasztva, angliai antréja több mint karizmatikus:

“Kérem ne nevezzenek arrogánsnak, de én európai-bajnok vagyok és azt gondolom én vagyok a “special one”. 

A magyar válogatott észak – írek elleni kudarca után jön Dárdai Pál és megszakítja a “román átkot” és pályára helyezi a kisiklani látszó EB – selejtezőt. Itt a weberi “szükség esetén” mértéke és minősége vehető górcső alá, egyrészt a válsághelyzet mélysége és karizma – mélység között feltételezett arányosság, másrészt az ehhez kapcsolódó csoport kiterjedtség miatt.

A romániai döntetlen futballon túlmutató érzelmi kiterjedésével eleve megszólított és követésre sarkalt bizonyos csoportokat. A magyar futball tradíció a feledés homályába merül az emlékek csapdájába zárva; a kulcs eldobva. Ez a tartalmat felejtő de élő “futball-romantika” tovább csoportokat vonz.

Ráadásul a racionális – bürokratikus sportépítmény is csak formálódik, amiben a régi rossz beidegződések éppúgy tetten érhetők. Minden körülmény adott, a befogadó készség az igazodási iránytű erős és kiterjedt, formálódhat és formálódik a karizmatikus vezető: “a nem mindenki számára elérhetőnek GONDOLT testi és szellemi adottságok birtokosa”. A német mentalitás és a magyar virtus egyesül Dárdai Pálban, benne találkozhat a szisztematikus megközelítés a ravaszsággal, a győzni akarás a túlélési képességgel. 

img_4712.JPG
Itt érdemes kitérni a weberi “nincs forma vagy rendezett eljárás” a karizmatikus vezető “alkalmazására vagy leváltására”. Dárdai Pál átmeneti majd határozatlansági játékkal átszőtt kapitányi regnálásában mindez felfedezhető volt. Sőt ha ehhez hozzákapcsoljuk Max Weber megfigyelését a karizmatikus hatalom és a gazdaság kapcsolatáról. Miszerint annak pénzhez való viszonya nem hasonlítható a tradicionális, vagy a bürokratikus hatalom mindennapi gazdasági feltételekhez kötött bevétel vagy pénzbeli fizetséghez kötött gyakorlatához.

Emlékezhettünk Dárdai Pál fizetés nélkül társadalmi munkában vállalja el a válogatott írányítását. Max Weber szerint itt maga a karizma, a karizma tisztelete jövedelmez, ami a karizmatikus követők – segítők hatalmi körében osztódik újra aszerint, hogy milyen módon és mértékben segítik a karizma kiterjesztését. Ha ettől eltérés mutatkozik, akkor más formák is közrejátszhatnak.

De azért érezhetünk itt is valami hasonlóságot, főleg a “karizmatikus pozíció”  a szövetségi kapitányi poszt körül, korábban mellőzött német kontingens ismét visszakerül a válogatottba, Bernd Storckot is bevezetik a magyar futballéletbe és ezzel a Hertha is mint mindennapibb elfoglaltságot nyújtó cél közelebb kerül Dárdai Pálhoz… 

 Nézzük José Mourinho mit mond 2004-ben kinevezésekor:

“Ha könnyű munkát akartam volna, Portóban maradok – gyönyörű kék szék, az UEFA Bajnokok Ligája trófea, Isten és Isten után én.” 

Itt sem a pénz, az Abramovics nyújtotta lehetőség, hanem a küldetés motivál… És megjelenik a karizma egyik fontos, típus mögött megbúvó ismérve, az “itt és most elv”, felfedezni és megfogni a lehetőséget. A rendszer ingatagságában észrevenni a lehetőséget és annak kihasználására törekedni. Mourinho a porto-i sikereknél például jó érzékkel kihasználta a BL– ben a sztárcsapatok kihullását.

De a klubváltásai is erről a lehetőség felismerésről tanúskodnak, a karizma lanyhulás előtt váltani. Dárdai Pál is hasonlóan jó ütemérzékkel ismerte fel a lehetőséget: a pintéri kudarc, a létszám és a selejtező szabályok vissza nem térő alkalma, a csoportban rejlő lehetőség, rövidtávon a román (i) – feröer( i) – finn(o) sorozatból is előzetesen hat pont azért “kalkulálhatónak” tűnt.

 Tekintsünk a mi nézőpontunkra, a weberi “mindennapi szükségletek feletti igényünk kielégítésére”. Miként formálnak és formálódunk – igazodunk mint befogadó. Max Weber szerint a tradicionális hatalomszerveződéssel szemben mind a karizmatikus mind bürokratikus – racionális uralom forradalmi jelleggel bír, csak másképpen.

Míg az utóbbi a “technikai eszközökön keresztül “a dolgok és dolgok rendjét” “kívűlről” szabályoza melyhez alkalmazkodunk, addig a karizmatikus hatalom “kinyilatkoztatás és hősökbe vetett hiten” vagy valamilyen területen történő “meggyőződés” értékképzetével “belülről” változtatja meg “a dolgok és a dolgok rendjét” és vált ki igazódást. 

img_4714.JPG

És mi van ha a kettő bizonyos értelemben és viszonyban találkozik? A média világában ez a találkozás megfigyelhető. A maga bürokratikus – mindennapi módján új nem mindennapi kudarcokat – sikereket, és “karizma kezdeményeket” keres. Így alkalmas a karizmatikus hatalom ideig – óráig történő fenntartásában vagy annak illuziójában. Igazi karizma termelő gépezet.  

Mourinho és Dárdai erre a lehetőségre vitathatatlanul ráérzett. A média alkalmas a hiányzó játékosmúlt vagy az edzői ranglétra tapasztalatának pótlására, az idő áthidalására. Saját és környezetük bevallása szerint mindketten élvezik a nyomást. Ezt nevezhetjük tehetségnek és kvalitásnak, egy átfogó intelligencia megnyilvánulásának amely az idő és a tapasztalat gyakorlatát felülírja, utóbbi azért szükséges a nyomás természetes kezeléséhez.

A hazai médiában jól nyomon követhető volt a “pál-system” formálása, a hír –  és vélemény dömping igazi jellem – doppinggá vált, újabbnál újabb edzői módszerekről kaptunk hírt stb… 
Igaz amikor látszott, hogy játékban nincs fejlődés és a karizma “beigazolódás” elsőként keltett hiányérzetet Dárdai Pál is élesebb hangot ütött meg. Emlékezhetünk a hazai görög meccs utáni üzenetére:

“Örüljünk a szép stadionnak, a teltháznak és a játékot nélkülöző O:O-nak.”

Ez tónusában azért emlékeztett Max Weber szavaira “a karizmatikus képességekkel rendelkező személyt KÖTELESEK elismerni azok, akik a küldetés címzettjei.” 

Ez a “siker-recept” egyénítésének visszafordítása, a “mit akartok még – elv ” ami találkozik a mi évtizedes formálódásunkkal, a tartalmat felejtő ám élő “futball – romantikánkkal” ami a hosszú sikertelenségen túl az ellenfelek túlzott felértékelésével is párosult. A “siker -recept” egyénítése, azért horizontálisan is érvényesült, amikor Dárdai Pál például nélkülözte a Ferencváros formaépítését a maga potenciáljában, nem osztotta meg a karizmát, a személyes követési fókuszpont maradt.

Ismét előkerülhet a karizma siker értelmezése: a zöld – fehér csapat kiesett a nemzetközi kupából, sikertelen volt, az azt követő formaépítés hazai környezetben nem bír a nemzetközivel egyenlő értékkel. Jellemző, hogy akkor mindez nagyon halkan volt hallható a szakmai közvélemény részéről, csak Dárdai Pál távozása után lett ez egyre hangosabb és inkább Bernd Storck felé irányult, a sorok között pedig már “a miért nem korábban” is megjelent.

fullsizerender_18.jpg
Siker, a siker illuziója és a siker illuziók nélkül. Ez a fajta illuzió nem hoz katarzist nem érinti meg az embereket, ez az elő – vagy utóformált illuzió valós kapcsolódás, magával ragadás nélkül nem szolgálja ki a mindennapi szükségletek feletti igényt. Emlékszünk, Mourinho a Chelsea közönségét is kritizálta, hogy más szurkolótáborokkal szemben nem támogatja kellő érzelmi erővel a csapatot. Ismét a követés mint fókuszpont és nem a játék, a játékosok alkotásától lázba jövő közönség meccsbeli belemerülése. A futballisták a játékukkal, ne a kezükkel motiválják a közönséget!

 Nézzük Mourinhot, hogy ő miként kezelte a média – üzemét és hogy tompította a kudarcok élét, az éltető sikerek elmaradását. A portói sikerek karizmatikus bevezetésére ismét utalni kell az angol médiában 2004-ben: “Kérem ne nevezzenek arrogánsnak, de én európai-bajnok vagyok és azt gondolom én vagyok a “special one“. – a szavak is cselekvésértékkel bírnak. Így például van valóságtartalmuk, de nem tükrözik az igazságot, inkább csak a saját igazságát.

Hogyan nyilvánult meg a siker fenntartásának, a “special one” – ság illuziójának fentartása a kollégák ellenében? Rafa Benitez esetleges liverpooli menesztéséről: “Három év bajnoki cím nélkül? Nem hiszem, hogy állásban maradtam volna.”  A Liverpool két BEK döntőt játszott a Milan ellen az elsőt emlékezetes körülmények között meg is nyeri (2005 és 2007), és mindkétszer a Chelsea– t bucsúztatta az elődöntőben… 

Vagy másik előjellel, az angol bajnokságokat nyerő Arsene Wengerre utalva:

” Sok nagyszerű edző soha nem nyert Bajnokok Ligáját – egy nagy példa nincs is olyan messze tőlünk.”  

Wenger és az Arsenal az európai támadójáték legszebb hagyományain keresztül stílusforradalmat hajtott végre Angliában, 49 meccses veretlenségi széria és igen szerencsétlen módon vesztette el a 2006-os BEK döntőt a Barcelonával szemben …

Apropó stílus, amikor a Chelsea játékát kritizálták: “Nyolc meccsből nyolc győzelem, 16 góllal, de az emberek azt mondják, hogy mi nem játszunk, akkor mi egy csoport bohóc vagyunk. Ez így nem helyes”. 
Siker, a siker illuziója és a siker illuziók nélkül… 

img_4709.JPG

A fentiek tekintetében is utalhatunk a max weber-i gondolatmenetre, melyben megkülönbözteti a bürokratikus és a karizmatikus között a  a “feladat – korlát” határát, előbbiben az körülírt, utóbbiban viszont körülíratlan. Ezekben a szabály (kolléga hatáskörébe nyúl bele, de ide sorolhatjuk a orvosnő esetét is) és tradíciószegés (fair play negligálása)  is benne foglaltatik, amit szintén a karizmatikus hatalom és annak forradalmi jellege kapcsán említ meg Max Weber. A tradíciószegés tették szóvá Roy Keane-ék is az Aston Villánál, amikor is Mourinho a lefújás előtt megy kezet fogni a vesztő de még nem vesztes csapat tréneréhez. 

 A karizma lényegéről, természetéről, arról ami igazódást vált ki a követőkből még csak érintőlegesen beszéltünk, kvázi a tehetségről. Max Weber értékmentesen próbálja mindezt kezelni ő az igazódás létére helyezi a hangsúlyt. Mi nekünk az igazódás természetére is ki kell térnünk.

Mourinho esetében a média kezelése összekapcsolódott karizmájával. A média figyelem tekintetben levette a terhet játékosairól, kiállt és megvédte őket. Íme egy reakció a 2004-2007-es periódusból, mikor játékosa, Robben lecserélése utáni éles kirohanásáról kérdezték: “Brilliáns reakció. Utálom, mikor egy játékos csak úgy lesétál.” 

Dárdai Pálnál is tapasztalható ez a védelem és a kritika elutasítás, a maga felfokozottságával. Mindez a fokozott munkamorállal és hirdetésével szimpátiát és igazódást keltett. Maradjunk a munkamorálnál amely a közönség – edző – futballista háromszögelésében mindig egy félig felfújt labda hatását kelti, sztereotíp gyanús, igazán továbbfújható.

A közönség a Chelsea esetében a játékosokat, a játékosok egyrészét hibáztatta a molinókon Mourinho mostani távozásakor:

“A három patkány. Hazard, Cesc and Costa”; “Judás harminc ezüstje”, ” A játékosok vs José”

Miközben Mourinhoról: “Egy közülünk”, “Mi vagyunk José. Itt felismerhető a gazdag – futballista vs a futballista múlttal nem rendelkező tehetséges edző ellentét, a karizmával való azonosulás és követés, amely csak az egyes követők árulása által sérülhet.

img_4705.JPG

Hasonló hangulat uralkodott el nálunk is, amikor Dárdai Pál lebegtette magát a Hertha és/vagy a válogatott között. Nálunk is él/élt a lusta, túlfizetett futballista képe vs a nagy munkabírású és munkamorállal bíró Dárdai kép, amely azonosulási lehetőségre talált.

Dárdai Pál érdeme az volt, hogy felismerte, hogy az EB csoportunkban nincs kimondott erős vagy jóval erősebb csapat és a kellő koncentrációval, defenzívitással – erősen lefojtott játékkal – és hittel egál környéki meccsek játszhatok. Pintér Attilával szemben ezt a “korlátozott versenyképességet” mindenképpen jól kommunikálta és “mourinho-i” hittel fordult játékosai irányába.

Dárdai elődjével szemben nem “taktikai báboknak” nézte őket a túlzott taktikai kötöttség ellenére sem. Ezt a karizmatikus plusszt lehet értelmezni az egygólos győzelmek vagy az elkerült vereségek képében…

img_5080.JPG

 A kollektív játékintelligenciában észlelt fejlődéshez mindez azonban láthatóan kevés, ahhoz a jó értelemben játékos – szellemes tradíció felélesztése és az erre épülő – megtámasztó racionális modell szükséges, akkor fejlődhet ki igazán a klasszis futballista a játékos – karizma.

Utalhatunk itt az Aranylabda szavazás top 3 – jára is, az egyéni képességeikben érződik a saját kultúrájának futball tradíciója és megközelítése, erre építenek a klubjaik a maguk racionális – bürokratikus módjain.

A játékosokra építenek, Mourinho ettől az alapelv(é)től – ez neki különösen fontos lehet, hiszen a játékosaival szemben neki nincs labdarúgó múltja-, a nyílt és közvetett (orvosnő menesztése és Hazard szerepe, cserék – türelemhiány ) kritika által a “robbeni helyzetkezeléstől” tért el. A karizmát a győzelem és a siker élteti, miközben a kudarc és rossz kezelése kihat a mindennapi munkára.

A Chelsea hivatalos nyilatkozában ezt a technikai igazgató Michael Emenalo a következőképpen fogalmazta meg:

” Kitapintható egyet nem értés volt az edző és a játékosok között.”

És, ha szurkolói molinót vesszük alapul, akkor ez az egyet nem értés három kiforrott máshol is sikeres “karizmatikus” játékos körül alakult ki. A bomlás folyamata és kezdete elsősorban az edző és játékos közötti viszony elsődlegességének mourinho-i kikezdésében keresendő. Mourinho “karizma- próbája” nem emelkedhetett felül a futball – tradícionális szinte megtörhetetlen hatalmán.

ddrogba.jpg

Max Weber megfigyelése szerint a karizmatikus hatalom éppen személyhez kötött volta miatt nehezen átörökíthető, szemben a másik két uralmi forma folyamatosságával… 

Mourinho menesztése utáni mérkőzésen a lelátón az Abramovics – Hiddink páros között feltűnik, Drogba a Chelsea karizmatikus ikonja mintegy a mourinho – közönség” előtt a váltást legitimálva. Kapcsoljuk ehhez a hivatalos nyilatkozat egyik kiemelt részét, miután megköszönik José Mourinho munkáját és a vele megszerzett trófeákat a következő mondatot olvashatjuk: 

“Karrierje alatt, José néha választotta azt, hogy elhagy egy klubbot, de csak a Chelsea-nél volt az, hogy a klub döntött úgy, hogy mennie kell.”  

A karizma egészséges voltának helyrebillentése ez, Mourinho a Chelsea történelmének a része és nem fordítva, vagyis a tradíció és a bürokratikus – racionalitás helyreállítja a közönség “mindennapok feletti szükségletét”, az eddig is volt és a jövő héten is lesz meccs érzetét.

Ismerős a képlet: a Dárdai – karizma nyomása Bernd Storckon, “önmaga által kijelölt utódján“. És jön a karizmát erősítő húzás a stábmenesztés és érkezik Andreas Möller a szakmai karizma alátámasztásául, mindez a norvégok elleni sikert is személyesebbé, storckivá teszi. 

img_4710.JPG

Érdemes végül visszatérni a Chelsea “átmeneti” meccsének lelátói képére: a már Mourinho nélküli “mourinho- i közönség”, miközben Hiddink – Drogba – Abramovics egymás mellett.

Az üzenet átjön, a utóbbi biztosítja bürokratikus – racionális feltételrendszer üzemhőmérsékletét, a játékosnak legyen meg a kvalitásából kinduló karizmája, az edző pedig segítsen neki, hogy ezt minél jobban megmutathassa. A kép mintha a hatalmi egyensúly helyreállítását üzente volna a “mourinhoi közönségnek” és talán nekünk is.

Hagy egy válasz